Újabb Csiszár Imre darabot mutatott be a Pécsi Nemzeti Színház. A III. Richárd brutális rendezése egyszerre meghökkentő és valóságos. Kétség kívül díjesélyes alkotás, amihez nagyban hozzájárul a III. Richárdot alakító Pál András és Buckingham herceget megformáló Köles Ferenc figyelemre méltó játéka. Csak erős idegzetűeknek. A darabról röviden.

Fotó: Körte

A horrorisztikus két felvonás csak addig tűnik egészen idegennek, elviselhetetlenül modernnek, míg a nézőnek le nem esik, hogy valójában saját világáról szól. A mondanivalónak nyomatékot ad az is, hogy Csiszár akaratlanul is bevonja a színházrajongót: egy-egy jelenetre a nézőtéren ülők is angol polgárokká válnak, némaságuk beleegyezés a Gonosz trónra lépéséhez, így a gyilkolásért maguk is felelősek.

Pál András bámulatosan játssza az ördögként szimbolizált III. Richárdot. Egyik lábán női magassarkú cípő, másik lábán combig érő latexcsizma. Pervezióját nemcsak fűzője, de kislányokhoz és férfiakhoz kötődő, ki nem mondott, csak a rendezésben mutatott vonzalom adja. Na meg a szenvtelen gyilkolás saját hatalmáért. A szerep alakításában Köles Feri Buckingham hercegeként sietett segítségére, kellemes, maradandó élményt okozva a nézőnek.

Fotó: Körte

A születésnapot követően újabb önvizsgálatra buzdító darabot alkotott Csiszár, egy kicsit lazább köntösben, kiszólva a hazai közélet szereplőinek is: a két nagy tábor harca bizony nem vezet jóra, csak felesleges áldozatokat szed. Aki teheti, rohanjon a pénztárhoz, és vegyen jegyet a III. Richárdra, vagy lógjon be a bérletes előadásra, mert egyszerűen muszáj megnézni, ha másért nem is, hogy mondhassuk, mi már akkor tudtuk, hogy valamit nyerni fog, amikor épphogy csak bemutatták.

A darab a PNSZ honlapján:

• itt.

A műsorfüzet leírása:

Milyen lehetett a történelmi III. Richárd, nem tudjuk. Korabeli feljegyzéseknem említik, hogy feltûnô fizikai hibája lett volna. A legendás púpotShakespeare varázsolta a hátára, jellemére. A darabba – noha sokanjelennek meg a színpadon – monodrámát rejtett el az író (Spiró György nagyszerû felfedezése), Richárd 28 jelenetbôl 18-ban szerepel. Az ôjellemfejlôdése, illetve romlása az a vezérfonal, amelyre a cselekményfelfûzôdik. IV. Edward halálát kivéve minden rossz Richárd akaratából,vagy bûneinek következtében, a hatalomért vívott küzdelem jegyébentörténik, az ország mintha nem is létezne, nincsenek államügyek, nemérkeznek követek, nincsenek külső ellenfelek – a cselekmény egységétnem lazítják mellékszálak.A többi királydrámától eltérôen, ebben a darabban nincs humor, a komorjeleneteket nem oldja a köznép mulattatását szolgálószellemesség. A végsô romlás állapotában lévô társadalomerkölcsi mélypontjára jutott. Gyilkosok és áldozatokközött alig akad különbség, a romlottság természetes ésáltalános – és mindezeknek esszenciája, tömörítéseRichárd maga, aki lenézi az embereket, játszik velük,mint gigászi bohóc, rossz komédiás mulattatja magát.Színlelése, szellemi fölénye, testi bátorságaegyüttesen teszi félelmetes zsarnokká. És nincs aki ellentmondana, a morális alapjukatvesztett ellenfelek mindenben„alájátszanak”, még akkor is, ha ez azéletükbe kerül. Átkozódni tudnak, ellentmondaninem. Richárd démonianszuggesztív erejével, gátlástalanságával, nagyszabású akarnokságával mindenkit tehetetlen bábbá silányít. Halála olyan, minthafekélyt égetne ki saját testébôl a történelem.

Cseh Tamásra emlékezett tegnap a Pécsi Est Cafe: Takáts Eszter, Beck Zoli, Lovasi András, a Neofolk, a Peet és a Punnany Massif adták elő saját feldolgozásban az augusztusban elhunyt előadóművész dalait.

Soha nem felejtem el, ahogy Cseh Tamás kiállt a színpadra egy szál gitárral, valamikor sok-sok évvel ezelőtt. Minden dalt megélt, megszületett és meghalt, föltámadt, olykor sírt, na nem krokodilkönnyekkel, zsebkendővel és hisztivel. Sokkal inkább belül, hogy csak a szemén látszott, hogy hát most ez a helyzet, hogy tudjuk, a dal, ami szól, mond is valamit, nem marháskodni jött el hozzánk, hanem hogy kapjunk őbelőle, dalaiból egy szikrát, amit hazavihetünk.

Így van ez még akkor is, ha már egy idő után fárasztó volt számára, vagy akár unalmas is, hogy az emberek mindig vártak tőle valamit, mintha ő képes lett volna megmondani, mit is kezdjünk az életünkkel. Pedig „csak egy” előadóművész volt, aki ennek ellenére gyakran vállalkozott beszélgetésekre egy-egy füstös presszóban, kocsmában, vagy éppen ott, ahol társaság volt, ahol az esti előadás gondolatfoszlányai újra összeálltak. A varázs azonban csak addig tartott, amíg ő beszélt, és szívta a cigarettát, hogy aztán hazatérve magunk küzdjünk meg újra a saját létünkkel.

Nem várhattuk, hogy újra megidézzük Cseh Tamást abban a minőségben és formában, amit csak ő tudott. Részekben láttuk viszont a Pécsi Est Cefeban, kitől jobban, kitől kevésbé jobban, ám mindaz, amit ő, illetve rajta keresztül a szerzőtárs Bereményi Géza dalai jelentettek és jelentenek, kétség kívül átjött, még akkor is, ha az érthetően ingyenes este jól láthatóan nem a teljes közönséget, csupán annak egy részét érdekelte.

Azt este méltó és szép próbálkozás volt Cseh Tamás szellemének megidézésre. Hirtelen nem is tudom, egyfajta sajátos, megkésett megemlékezés volt-e, vagy továbbélése mindannak, amit ő képviselt, mint előadóművész és mint ember. Bármelyiket is válasszuk, mindenki azt hozta, amit vártunk, talán még annál is többet, hiszen nemcsak a dalok, de saját személyiségük, stílusuk is újat hozott létre, de nem idegent az eredeti anyagtól.

Takáts Eszti és Beck Zoli a maguk természetességével, minden fakszni nélkül énekelték hogy I love you so, vagy hogy elszakadt ingek, régi kabátok. A közönség jól vette a más hangot, de ismerős dalt. Nem hiába, jól is szólt, jól is mutatott. Ám mindha mindkettejük túlságosan is tudta volna, hogy Cseh Tamást énekel, egy halott előadó dalait, azokat, amik generációk számára adtak meghatározó élményt, életérzést. Talán ez, talán a közönség várakozása, hogy maga sem tudja, mit vár az estétől, alig érezhető visszafogottságot hozott ahhoz képest, amit tőlük, saját dalaiknál nem szoktunk meg. Csak mikor Lovasi jött, tűnt el ez a szemérmesség, ami meg is maradt a továbbiakban. Bandi a hegyről addig idétlenkedett, amíg följátszotta magát a színpadra, hogy elengedje magát, és egy-egy pillanatra ott volt velünk Cseh Tamás, annak dacára, hogy szokásához híven nemcsak elfelejtette a szöveget, de el is tévesztette, és ennek nem győzött eleget hangot adni.

Lovasit követően érdekes utazásra indultunk a Neofolkkal. Az egyik televíziós tehetségkutatóban is feltűnt együttes világzenévé transzformálta a jól ismert dallamokat. Mintha gondoltak volna Cseh Tamás indián táborára, az indián életre. A Sámándal egyik pillanatról a másikra változott azzá, amit a címe is sugall.

A jóféle zenei csemegét az általam régóta kedvelt és nagyra becsült Peet kontrázta meg. Az energiával, erős dinamikával dübörgő ritmusok azonnal mellbe vágták a közönséget; igen, így is lehet Cseh Tamást játszani. Az andalgás nélküli „powerfull” muzsika nem hagyott bennem kétségeket: az este egyik legjobban sikerült kísérlete volt az övék. (a felvétel torz, bocsi, hát ennyit tudott a technika) Igen, nem a Punnany Massifé. Bár a közönség köreiben nagy sikert arattak, jót mókáztak, ráfért volna még néhány próba a fiúkra.

Minden előadó a maga érzéseivel, előadásmódjával állt fel a színpadra, és ezt, nem lehet nemhogy bírálni, de kritizálni sem. Cseh Tamás meghalt, és dalai, az originál csak a lemezein érhető el tovább, hogy mi mit kezdünk ezekkel, kocsmákban, tábortüzeknél vagy éppen a Pécsi Est Cafeban, rajtunk, és az előadókon múlik. És hogy ez mennyire jól van így, és milyen jó dolgokat hozhat, nem példázhatja itt más jobban, mint Beck Zoli és Lovasi András előadásában a Budapest. Nem csodálkoznék, ha lenne folytatása…

Azt mondja Szabó Gábor, a rektori konferencia elnöke, nem mellesleg a Szegedi Tudományegyetem rektora, hogy a hazai felsőoktatási intézmények nem közfeladatot látnak el. A nyilvánvaló ostobaság oka megszokott magyar történet: a képzési rendszerben a csúcsot elfoglaló intézmények vezetői nem akarnak beszélni adóforintjainkból fizetett bérükről.

Az erősen feltűnő sunnyogás nem csoda, hiszen óriási a különbség a monstre, pénznyelő állami intézmények magasságokba delegált vezetői, és a napi melós egyetemi tanársegéd vagy tudományos segédmunkatárs bére között. A „királyok” már az év első hónapjában megkeresik mindazt, amit az egyébként a jövő tudós generációjának szánt „rabszolgák” csak egy teljes év alatt, vagy néhány kirívó esetben még annyit sem. Félreértés ne essék, féltékenységből nem lehet keserű a szánk íze, mert a megérdemelt munka után járó pénz nem lehet vita tárgya. Csak az arányokkal van a baj, de ott nagyon.

Érthető, ha az állami felsőoktatási intézmények vezetői folyamatosan jajveszékelnek: alig, vagy egyáltalán nem tudják megteremteni a működéshez szükséges forrásaikat. A megoldás nem csak az ő kezükben van, a probléma rendszereredetű. A túl sok képző intézmény túlságosan lassan reagál a munkaerőpiaci követelményekre, és minderre túl sok pénzt költünk. Ennek következményeként a hallgatókért folyó küzdelemben naponta görcsbe rándul a teljes állomány gyomra, akik az örökös, általános teljesítménykényszertől és az olykor érthetetlen irányú vezetői döntésektől egyre rosszabb hangulatba kerülnek, amely csak tovább rontja az amúgy nehezen értékelhető állami felsőoktatás teljesítményét.

Ennek szellemében természetes, hogy a saját rektori, dékáni fizetésüket szándékosan elhallgató vezetők annak ellenére hallgatnak, hogy a mi adónkból kapják milliós fizetésüket. Pedig a pontos összegek nyílt titokként repkednek az intézmények folyosóin, igaz, csak halkan. A nem egyszer a professzorok helyett írt tanulmányok szerzői ugyanis kiszolgáltatottak, a tudományos berkekben zsebre tett pénzekhez képest méltatlanul alulfizetettek és napi megélhetési gondokkal küszködnek. Olyannyira, hogy a jövő tudós generációjának tagjai közül sokan csak szülői segítséggel maradnak a víz felszínén.

Méltatlan az olykor komoly egyéni teljesítményeket felmutató haza felsőoktatáshoz, hogy a rektori konferencia elnöke azzal az érvvel száll csatába Jóri András adatvédelmi biztos ellen, hogy nem egyértelmű a jogi szabályozás az egyetemi vezetők bérével kapcsolatban. A nemrég az állami szervezetek, cégek irányítóinak javadalmazását szabályozó kormányrendeletből ugyanis kimaradtak a felsőoktatásban dolgozók. Ám ha ezért nem is, a jó ízlés, a munkatársaik iránti tiszteletből, illene legalább egy olyan nyilatkozat, amelyben nem nézik hülyének az olvasóközönséget, pláne a oktató állományt.

A hazai felsőoktatási rendszer nem igazságos, és túlságosan zárt a széles nyilvánosság előtt. Nem igazságos a hallgatókkal, mert hiú reményeket kelt bennük, végzőseiben, és nem igazságos belülről sem, hiszen a jogszabályban meghatározott kereteken túl adományoz illetmény-kiegészítéseket. (És hogy a társadalom többi csoportjával szemben mennyire nem az, egy újabb írást is megérne.) Zárt, mert jellege miatt soha nem válik a társadalom mindennapjainak részévé, csak egy szűk réteg számára nyújt előnyt, és csak kevesek számára érdekes eléggé. Csöndben, egyenlőre botrányok nélkül gazdálkodhat egy-egy hazai nagyváros éves költségvetésével, intézménytől függően akár 30-50 milliárd forinttal.

ui. 2010.06.20.: milyen érdekes, hogy ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi is lesz a PTE-n

Az a büdös nagy igazság, nem szeretünk meghalni. Sem egészben, sem részben, sem egy-egy pillanatban. Pedig az emberben, abban, amit én ismerek, magamban és akiket szeretek, mind ott van az erő, amely tudja, és csak is így képes létezni, hogy egyszer majd nem lesz az általunk ismert formájában. Viszonyom a nemléthez; apám halálának története.

Sokan félnek a haláltól. Nem csoda, ősidők óta misztérium lengi körül az utolsó szívdobbanást, az elkerülhetetlent, a fájdalmakkal járó lelki megpróbáltatást. Pedig tudjuk jól, létezik, már kiskorunk óta, mert előbb-utóbb rájövünk, miért nem mozdul többet a bogár fűben, és miért hervad el a vázában a virág. Ennek ellenére, hogy a viszonylag korai felismerés egyértelművé teszi a lét végét, a nyugati kultúrkör, amelynek konzumidióta fogságában élünk, csak az út elejét hajlandó látni, a fényt és a pompát, az ünnepet, amely mind-mind azt mutatja, hogy élünk. Pontosabban: hogy élvezkedhetünk. Ami rossz, ami kényelmetlen, zsigeri elutasítást szül, így nincsenek gátak, nincsenek magasságok, amelyeket ledönthetünk vagy megmászhatunk. Valljuk be, elkényelmesedtünk, és dagadó hájainkkal csak belső tartalmaink elől vesszük el a helyet, legyen szó a kép valódi, fizikális értelméről, vagy annak lelki olvasatáról.

Az a büdös nagy igazság, nem szeretünk meghalni. Sem egészben, sem részben, sem egy-egy pillanatban. Pedig az emberben, abban, amit én ismerek, magamban és akiket szeretek, mind ott van az erő, amely tudja, és csak is így képes létezni, hogy egyszer majd nem lesz az általunk ismert formájában. Nevezzük ezt léleknek, a test biokémiai folyamatainak, az elektromossággal kapcsolódó neurológiai tünetnek, vagy képzelgésnek, mindegy minek hívjuk, van valami, amitől az vagyok, aki, és akit én, azaz magamat, sokan másokkal ellentétben, elfogadok. Saját testi valóm és lelkem, pontosabban az a valami, ami a csonton, bőrön és agyvelőn túl van, csak úgy létezhet igazán, a maga teljes valójában, abban, amit meghagy neki a Sors, Isten vagy Allah, ha tudom, és akarom, hogy ez az enyém. Uralom, és ezt az uralmat nem engedem ki a kezemből, az életidegen pénzsajtológép pedig nem dob zablát erre az érzésre, a tudatra, hogy én létezem, és nem engem léteztetnek. Ha így lenne, nem tudnék felkészülni a halálra.

Mert saját magunk belső kiteljesedésével elszalasztjuk annak az élményét, amellyel felfedezhetjük azt, amiről tudjuk, hogy leginkább felfedezhető, saját magunkat. Aki nem így tesz, az retteg, mert nem tudja, mi bújik meg legbelül, lehet egy tömeggyilkos, pap, vagy transzfesztita, tökmindegy, a lényeg, hogy fél, leginkább attól, hogy nem felel meg mindannak, ami körülveszi. Ha legyőzzük ezt, ha így vagy úgy, de bejárjuk a lélek összes szobáját, vagy ha nem is, mert titok még magunknak is marad, de amit lehet, láttuk, akkor tettük meg az első nagy lépést ahhoz, hogy tudjuk, kik is vagyunk valójában. És ha tudjuk, tudjuk azt is, ami a születés után van, az az élet, és ennek végén ott az elmúlás. És nem vagyunk szomorúak.

A vég egyben azt is jelenti, hogy éltünk. Kezünkbe vettük azt az adományt, amelyet ugyancsak mindegy, hogy kitől, vagy mitől kaptuk, amivel láttunk, és új és új dolgokat sajátítottunk el. Hogy ez hozzáadódik valami nagyhoz, amit nem érthetünk, nem tudom, de az biztos, nem az anyagi valóság, (hacsak az nem ad igazi lelki többletet), amely utánunk megmarad és számít. A szellem, az alkotó erő által létrehozott örökségünk, legyen egy gyerek, amely személyiségünk egy részét viszi tovább, vagy az általunk táplált hit, amely láthatóan vallásban, vagy akár más emberekben ölt testet, vagy minden nagyképűség nélkül, egyszerűen mi magunk, a jókedv és a derű, a hangulat, amit éreznek mások körülöttünk. Egy vagyontárgyat ugyanis nem lehet képzeletünkkel megidézni, hiszen az egy tárgy, aminek fizikai kiterjedése van, ám a hozzá fűződő személyes emlékeinket, ezáltal újra átélni az akkori kellemes pillanatokat, még ha csak egy szempillantásra is, igen.

Az életnek nem ellentétje a halál. A halál az élet része. Minden perc múlik, minden falevél lehullik a fáról, még az örökzöld is, hogy átengedje magát az újnak. Az elmúlás szükségszerű, az új fejlődést hoz, még ha olykor eredetijével teljesen ellentétes jellegűt is. Az élet és halál váltakozásának lényege a változás, amely felkészít minket az újra. Megedz, többet és többet rak így ránk, hogy lássuk, megértsük, lézésünknek célja van, növekszünk, növekszik körülöttünk minden, egyből kettő lesz, ahogy a metszett sövény ágain látszik, ahogy dúsul és emelkedik, ahogy mi is. Erre szükségünk is van, mert kell a nafta ahhoz, hogy szembenézzünk saját halandóságunkkal.

A szembenézésre minden nap minden pillanatára készülhetünk, elég csak meglátni a bogarat a pók hálójában, a döglött macskát az út szélén, a Napot, ahogy kel és nyugszik, a táncoló őszi leveleket, amelyek később a tűzben égnek el, a hópelyhet, ami a kedves orrára száll és elolvad, a tükörbe nézni és felfedezni az első ráncokat és ősz hajszálakat. A tréning kézzel fogható, ott van a szemünk előtt. Csak nem látjuk, mert évezredekkel vagyunk a természeti népektől, mert a beton és az aszfalt elvette tőlünk a megértés és a meglátás lehetőségét, és legfőképp azért, mert mi magunk nem vagyunk hajlandóak megállni a napi rohanásban, és megérteni, mik is vagyunk, kik is vagyunk. Igaz, vannak, akik nem is akarják.

Ha nem is tudjuk, mi van „odaát”, ha van egyáltalán valami, tudom, bár nem tudom honnan, mindaz, amik vagyunk, nem testben, hanem lélekben, hasznosul. Ha másban nem, abban, amit fentebb írtam, ám ennél jóval tovább megyek, de nem messzebb, mint ami itt elfér. A lélek energia, ami forog, ami forgatja az ellentét, test és lélek természetének tökéletes ellentétje, és mindegyik gyarapodik a közös úton, az életben. A test nem tudja hosszan cipelni a lelket, a lélek nem bírja soká a testben. Felmarkolja, amit lehet, amit, mint öröklétű anyag megérhet a halandóságról, és visszatér oda, ahonnan indult. Nem, ez nem mennyország, az túlságosan egyszerű lenne, az csak a szűk dimenziókban gondolkodni tudó emberi agy terméke. Sokkal inkább egy olyan képződmény, ahol minden tapasztalás és tudás egyben van, amely folyamatosan gyarapodik. Ha, és ez egy nagy ha, így van, eljön majd az a pillanat, amikor az ember felfedezi a máslét új világát, amely nem feltétlenül jelent testen kívüli létet, de egy teljesen új tudatot, így hozva komoly ugrást az emberi civilizációban. Az elmélet azonban nem mentesít attól, hogy a halált, az élet részét, nem kell elfogadnunk, hiszen úgyis tovább élünk, mert nem messianisztikus céllal jött létre, csak a megértés céljából. Újra lenni, mi, akik vagyunk, úgy sem fogunk soha. Az anyag, azaz a lélek természete nem engedi, hiszen ha tökéletesen újra születnénk, akkor nem változna, nem gyarapodna, nem lépne előre egyet saját fejlődésében.

A végső állomás tehát számunkra az, ahonnan pár sorral feljebb elindultunk. Egy életünk van, ami meg kell becsülni, a születéssel, az élettel és a halállal együtt, mert ezt tudjuk birtokolni, a testet, amiben vagyunk, és a lelket, ami a testben van. Mindegy a szellemi diktatúra, mindegy a fizikai kényszer, a külvilágnak mindig csak azt kell látni, amit akar, bennünk, mélyen magunkban úgyis tudjuk, kik lehetünk, és ezzel meg kell elégednünk nem egy esetben, még akkor is, ha csinálhatnánk forradalmat, ahol kevesek vagyunk még többedmagunkkal is, hogy megváltoztassuk a világot.

***

Elkülönülés

Édesapátok az elmúlt éjjel meghalt – mondta édesanyám olyan végtelen szeretettel, amit még soha nem hallottam tőle. A hangjában olyan felfoghatatlan nyugalom volt, hogy azonnal megértettem, annak ellenére, hogy nem szoktam pánikolni, most még annyira sem lehet, az élet kerekét nem fordíthatom vissza úgyse soha. És ha lehetne sem akarnám.

Mindig is tudtam, be fog következni egyszer. Mindig is tudtam, idő előtt. Mindig is készültem rá, minden megcsörrenő otthoni telefonban ott volt a lehetőség, egyszer vége. Nehéz így élni? Nem, egyáltalán nem, de a lehetőséggel állandóan számolni kell, és ez fegyelemre nevel. Felelős életre, bárhogy is alakul, gondoskodni tudj magadról, és azokról, akik közel állnak hozzád, ha szükségük van rád.

Egy pillanatig, de csak egy pillanatig hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a hírrel. Aztán egy másodperccel később betöltődött gondolataimba az oly sokszor, és oly nagy gonddal kimunkált vészforgatókönyv. Olyan volt ez, mint egy számítógépes program, amihez nem kell már más, csak az adatok, és kidobja a cselekvés pályáját.

Hihetetlen, még ma is, nekem is, pedig én gondolom ma is, nem történt semmi különös. Meghalt valaki, akit nagyon szerettem, és szeretek mind a mai napig. De ennél nem történt több. Valami vagy valaki visszatért eredeti állapotához, a nemléthez. Hogy most ez az én apám volt, hogy ez most egy kicsit nehezebb, mert ugye jó lett volna még, ha tőlem is tartja az unokáját a kezében, mert szerettem volna még neki tengernyi örömet okozni, teljesen mellékes. Ez az én saját önzőségem. Adni akarok, és nem lehet. Tudom, mert éreztem és láttam, ő boldog volt, és teljes volt az élete. Hogy éppen 52 évesen, még ereje teljében halt meg, úgy, ahogy mindig is szerette volna, csak ezt igazolja. Az őszi „testi karbantartó kúrán” jó éjszakát kívánt édesanyámnak, és elaludt.

Alig húsz perc múlva mély, hörgő hangon sípolt a tüdeje, édesanyám látta, hogy baj van, telefonált, három percen belül ott voltak az ismerősök, maguk kezdték el újraéleszteni, nem sokkal odaért egy ott pihenő intenzív osztályos ápoló, tíz perc múlva a mentő, újabb tíz perc múlva a készenléti kocsi. Anyám fújta a levegőt, aztán tartotta az infúziót, mígnem egy óra múlva, hogy az egész kezdődött, intett a fejével az orvos, hogy vége. A másodállásban temetkezési munkás portás vitte el apám testét, akivel este még hülyéskedett, miközben anyám a falhoz fordulva csöndben egy népdalt dúdolt, amiben búcsúzott. Ő látta, fogta, amikor megszűnt létezni. A kihűlő test már nem ő volt, csak egy test, ami bárkié is lehetett volna. Nem attól volt különleges, hogy abban „élt”, akit szerettünk, hanem azért, mert azon keresztül kapcsolódott hozzánk, és most, hogy már nem ott van a lélek, vagy megszűntek a test biokémiai folyamatai, az elektromossággal kapcsolódó neurológiai tünetnek, már nem is érdekes.

Húgomhoz a kedvessel mentünk. Én, mint elsőszülött fiú, aki elsőként kaptam hírt lettem az, akinek menni kellett. Hiába él tőlünk messze nagyapám, én lettem a családfő, még ha képletesen is, még ha csak a feladatok vállalásában is. Húgom szokása szerint csicsergett, aztán fölhívta őt anyám. Ezt azért még az ő tiszte közölni. Nem borult ki annyira, mint gondoltam, pedig nagyon apás volt. Még elment a jelenlétet szigorúan vevő tanfolyamra, amit, ha jól tudom, végig pityergett, de mire a vonatra ültünk, már nem sírt. Hiába, a „mi fajtánk”, mi más is lehetne. Másik húgomat Budapesten kapta a hírt. Nem ért rá magába roskadni, kezén ott volt a karonülő csecsemő, akit éppen szoptatott. Mily különös az élet, és nem hagyja egyedül azokat, akik most elesnének.

Én délelőtt, mint a hülyegyerek keringtem a városban. Látni akartam a hegyről, felülről, magasról, aztán meg azt akartam, hogy emberek, sok-sok ember között legyek. És ennyi. Ha romantikus akarok lenni, apám helye a szívemben átlényegült, nem űr keletkezett bennem, hanem erő, az a megmagyarázhatatlan erő, amit mindannyian éreztünk. Az az erő, amit végig kísért minket az otthontól távoli adminisztrációs tennivalóknál, a sétáknál, amikor arra emlékeztünk, itt és itt hogyan töltöttük együtt az időt. Ez az erő még mindig megvan, a mindennapok munkájában, szerelemben, és bizony átlök néha egy-egy küszöbön, ha nagyon nem akarok előre menni. Pedig muszáj. Az élet csak előre visz, soha nem visszafelé.

A liminális szakasz, az utazók

Minden, ami ezután történt, pontos képe lett annak, amit éreztünk. Magunkban lassan oldódó fájdalommal, de példátlan fegyelemmel vittünk végig három rituálét.

Valójában mi nem is Nyugat-Magyarországról származunk, attól messze, egy alföldi mezővárosból. Így két helyen búcsúztak apámtól azok, akik szerették, tisztelték. Sokan voltak, hiszen határőrtisztként több ezren fordultak meg a keze alatt, és őrsparancsnokként nemcsak a rendészeti feladatokban, hanem az ő körzetét érintő települések életében is közvetlen, közvetve részt vett. Nyugdíjba vonulása után egy étteremlánc mindenese lett, mindig is aktív, nagy munkabírású és tevékeny emberként nem is tudott volna otthon ülni. Kétség kívül szerették, ránk is jellemező jókedélye és életszeretete miatt. Akkor is jó hangulatot igyekezett varázsolni, amikor más maga alatt volt. Mindig a jó dolgoknak a végét fogta meg, soha nem a rossz érdekelte. Halála előtt nem sokkal egy munkahelyi baleset érte, ami után elgondolkodó lett. Nem sokon múlt, ott marad egy aknába esve, ami figyelmeztethette az elkövetkezőkre, mert mániákusan a jövőre és ránk gondolt, és tett is érte. Még arra is gondolt, bizonyára csak tudat alatt, ha ugye van ilyen, hogy halála távol az otthontól, egy olyan helyen legyen, ahol nem kell ez étellel, napi bevásárlással és fűtéssel bajlódni, a szomszédok részvéttekintetét, és részvéteit fogadni. Nem azért, mintha terhes lenne a számunkra, hanem azért, hogy az „ügyintézés kényelmes legyen”.

Katonai tiszteletadással vettek búcsút édesapámtól Sopronban. Természetesen nem fértek be a város legnagyobb ravatalozójába, nem vagyok jó becslő, ám szerintem olyan 4-500-an lehettek. Nem terveztünk nagy cécót. A részvétnyilvánításokból sem kértünk, nem azért, mert elutasítottuk volna azokat, akik velünk éreztek, hanem azért, mert a gyász, amikor, megértjük, mi is történt, belső dolog. Mindenkitől egy-egy szál virágot kértünk csupán.

A testet, ami nem ő volt már, hamvasztottuk. Annak ellenére, hogy nem ő volt már, emlékszem, a boncmester furcsán nézett, hogy kértem, borotválja meg. A hamvasztás miatt ugye ennek nem volt értelme, ettől függetlenül a testnek is megadtuk a tiszteletet. Még rá is kérdeztem valakitől, aki ismerte a boncmestert, vajon tényleg mindent megcsinál-e, amit kértünk, vagy csak lenyúlja a zsét. Megnyugtatott, lelkiismeretesen végzi a munkáját, így hát én is megnyugodtam. Megadtuk a testnek is, ami jár.

Urnája mellett azok az egykori határőrök álltak díszsorfalat, akik alatta szolgáltak, a díszegység vezetője pedig az volt, aki korábban az életben az ő parancsnokhelyettese. Most itt is átvette tőle a stafétabotot. Nevetős fényképe mellett egy szál gyertya, előtte az ízléses, egyszerű koporsóurna, még előtte a tányérsapkája. Koszorú helyett inkább szép virágdíszt kértünk a mára a rendőrségbe olvadt határőrségtől. Kétségtelen szép volt, de nem ettől lett a soproni búcsúztató az, ami.

Elhagytuk a liturgiát. Nem volt szükségünk a református temetési szertartásra. A magunk szertartására volt szükségünk.

Egy soproni újságírót kértünk meg, aki, mikor gyerekek voltunk, rendszeresen alakította a komolyzenei koncerteken a konferanszié szerepét. Minket (is) felkonferált nem egyszer, és édesapám rendkívül szerette a hangát. Őt kértük fel, mint az, aki érti a zenét, és így lelket is, mondjon egy rövid felütést a búcsúztatón, úgy, ahogy felkonferált annak idején minket is a színpadra. Élőben nem vállalta, mindegy miért, én tudom, ám ez az ő belső dolga, fölmondta diktafonra. Előtte, míg kezdődött a ceremónia, mi zenéltünk felvételről. Édesapám mindig szeretett minket hallgatni.

Örültem a Himnusznak. Mi, aki tudtuk, mivel jár szó szerint szolgálni a hazát, örök készenlétben lenni eldugott határ menti őrsökön és laktanyákban, folyamatosan bekapcsolt rádió mellett aludni, és várni, mikor szólal meg az a piros telefon karácsony estéjén, vártuk, és elvártuk, hogy elhangozzon. Büszkébb voltam rá, mint magamra, ha egy olimpiai első hely miatt szólt volna a magyar Himnusz a tiszteletemre.

A Himnuszt és „felkonferálást” követően első parancsnoka búcsúztatta. Én nem is tudtam, ilyen sok elismerést, kitüntetést és dicséretet kapott a rendszerváltás után. Azt igen, hogy egy kupac szocialista jelvénye volt, mint mindenkinek akkoriban, de azt nem, hogy ezek, mármint a múltbéli plecsnik, megismerve a rendszerváltás utáni eredményeit, valóban érnek valamit, munkája és emberi elismerését. Soha nem kérkedett ezzel, csak azt tudtam, édesanyám büszkén ment el néha azokra az ünnepségekre, ahol ő is virágot és köszönetet kapott a szolgálatért.

Egykori első parancsnoka, aki ma már magas, országos beosztásban dolgozik valahol, nem tudta befejezni gondolatait. Édesanyám pedig kiállt, és azon a hangon, amivel fölhívott, hogy édesapátok az éjjel meghalt, azzal a végtelen szeretettel és nyugalommal, mások számára elképzelhetetlenül fegyelmezetten búcsúzott tőle, mindenki előtt, aki ott volt.

„Csomagold be mind, ami volt, ami régen,
volt, ami édes, mind csomagold be,
ami több, mint játék, szerelem, több, mint
élet is, a kincseim csomagold be,
régi szavam, az aranyt, kevélyen
lengő rímeim, melyekkel magasan
röpültem a többi fölött s ékes igéim,
mind-mind csomagold a batyúba,
abba, amit hoztam s hagyd az úton másnak,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember az egyszerű földön,
s meztelenül legyek, amint megszülettem,
meztelenül legyek, amint meghalok.”

Kosztolányi Dezső: Csomagold be mind

Ezt követően a díszszakasz kivonult, hallottam, ahogy a parancsnok vezényelt, fegyvert biztosít, fegyvert vállhoz, tűz, össztűz, dörrent egyszer, tűz, össztűz, dörrent kétszer, tűz, össztűz, dörrent háromszor.

Mindenki megrettent, mintha minden lövés azt követelte volna, értsd meg ki vagy, mi vagy, és élj ennek megfelelően, mert amikor vége lesz, már késő lesz a felfedezésre.

És felcsendült az Il Silencio, és csöndes, méltóságteljes vigyázban búcsúzott mindenki attól az embertől, aki határőrként a hazára esküdött fel, és nemcsak egy tiszt volt a sok közül, hanem egy közösség ismert és elismert tagja, édesanyám férje, a mi édesapánk.

Egy hét múlva szülővárosában búcsúzott tőle a nagy család. Itt is hagytuk a cécót, egy szépen beszélő „társadalmi temetkezésben ” járatos szónok köszönt el mindenki nevében.

A mindkét búcsúztatót követő halotti tor abban a hangulatban telt, amit ő szeretett. Vidáman, és nem a hálál, hanem az együttlét ünnepe volt ez.

És hol lesz a temetés? – kérdezte még minden előtt egykori tiszttársa, aki ma már a katonai tiszteletadással kapcsolatos protokollokat intézi. Kérdésére hosszas hallgatás volt a válasz, nem tudtuk, lehet-e mondani, vagy nem, amit szeretnénk. Hirtelen fejével hosszan bólogatni kezdett, megharapta szája szélét, majd csak annyit mondott: „Tisza!”. Nagyjából tíz évvel ezelőtt egy születésnapon mesélt neki erről apám. Megmaradt benne, ahogy bennünk is, hogy ezt kérte: ha meghal, hamvasszák el, és szórják be, ami testéből maradt, Szolnoknál a Tiszába. Még azt is megmondta, pontosan hol.

A családi ceremóniát követően elmentünk arra a helyre. Magasan hordtak a hullámok, áradt a folyó. Este volt már, a fények egybeolvadtak a kavargó víztömeggel. Bár velem volt a kedves, húgommal a férj és a gyerek, mégis csak négyen éreztük magunkat. Három fehér rózsa a vízbe tőlünk, a három gyerektől, piros édesanyámtól. Kis koszorú a barátoktól, bajtársaktól, és egy kis úszó hajó, amin egy gyertya égett.

Én nem éreztem, de a lányok igen. Amikor kinyitottam az urnafedelet, megcsapta orrukat édesapám arcszeszének jellegzetes illata. Értetlenül álltunk a dolog előtt, lehetséges-e ilyen. A lányok szerint lehetséges, nem egy érezte csak, hanem mindegyik. Mint újdonsült „családfőre”, rám hárult a feladat: a test hamvait a víznek, földnek adni, ahogy máshol, máskén gondolkodó keleti népeknél szokás.

Apámnak mint mindig, megint igaza volt. Egyetlen sírkert sem, a legszebb márványkő sem lehet olyan sírbolt, mint a természet. Minden, ami körülveszi, azt a helyet, ahol elszórtuk a hamvait, nem a halott, hanem az élő. Minden, ami körülveszi, nem az ember építette, hanem az az erő, energia, lélek, ami bennünk is van. Nincs jogunk ebből egy testet sem kiszakítani.

Újraegyesülés

Hogyan telhet a karácsony, ha valaki, akit nagyot szeretünk, novembertől már nincs közöttünk? Hadd válaszoljak röviden: szeretetben. Nem közhely, nem nagyképűség ez, hanem erő. Nehéz ezt elmondani, honnan, kiből, miből jön, de minden kétséget kizáróan ott van bennünk, mindannyiunkban, akik szerettek és szeretni fognak még valaha.

Sokan nem hisznek. Mindegy is miben nem, a lényeg, hogy nem hisznek. Nem hisznek önmagukban, nem hisznek a jövőjükben, a családjukban, barátjukban. A hit nem két pofára tömött gyorséttermi kaja, nem plázavallás, és nem üres öntömjénezés, a saját üresség leplezése. A hit valódi tartalom. A lélek tartalma.

Van-e lélek? Hát persze, hogy van. Magyarázzam, miért? Tudod, vagy rájössz majd magad is.

És ha tudod, vagy rájöttél, elfogadod: ott a tartalom benned. Amivel más vagy mint a másik ember. A másság érték. Egyéni jel, tetoválás mélyen, legbelül, mutatja, te nem én vagyok, mi nem ti vagyunk. Különbözünk. Mindannyiunknak van valamije, ami a másiknak nincs.

Előbb-utóbb, ahogy nekem is, szükséged lesz arra, amelyet csak másnál találsz meg. Ahogy rád is szükség van vagy lesz, ez csak nézőpont kérdése. Lehetsz segítség a kismamának leemelni a babakocsit a buszról, foghatod valakinek a kezét reménytelen pillanatokban, szerezhetsz állást másnak, egy jó tréfával felvidíthatod a körülötted állókat. Apróságok, de ha egy ember mellet barátként, szeretőként, házastársként, szülőként, testvérként állsz is, segítesz neki leemelni a babakocsit a buszról, fogod a kezét reménytelen pillanatokban, szerezel neki állást, és egy jó tréfával felvidítod, ha akarod.

Minden férfi és nő életedben egy-egy pillanatra barátod, szeretőd, házastársad, szülőd és testvéred.

Alapvetően minden ember szeretetre és törődésre vágyik. Miért ne adnánk meg egymásnak?

Vajon mindenki önös érdekből segít le babakocsit, önös érdekből vígasztal, szerez kenyeret adó munkát és süt el egy jó tréfát, hogy együtt nevessünk? Ha csak egy ember is önzetlenül cselekszik, már van valaki, aki a másikat egy pillanatra barátjává, szeretőjévé, házastársává, szülőjévé, testvérévé fogadja. És ha így van, elhiszi, hogy fontos neki számára az, akinek – hacsak apróságban is -, de segít.

Mert hitt a másik emberben.

Önmagukat keresve csüggednek milliók nap mint nap. Csak azt nem veszik észre, saját maguk megtalálása apróságokkal, a másoknak szentelt apró figyelmességgel kezdődik. A cserébe kapott, ugyancsak önzetlen figyelmesség hitté válik önmagunkban, a többi emberben. Képesek vagyunk hozzátenni valamit a nagy közöshöz.

Az így szerezett hit pedig erő a szeretethez, a szeretet pedig út a megbocsátáshoz. A megbocsátás a tiszteleten és elfogadáson alapul, amelynek mérőszámát ugyancsak a szeretet adja. Így van ez minden társadalomban, intézményesített egyházzal és anélkül.

Lehet-e mindig karácsony? Nekünk, akik szeretjük egymást, tényleg mindig karácsony van. Úgy is, hogy már nem vagyunk együtt úgy, mint régen. A sokat emlegetett megnyugvás, a mindennapokhoz való visszatérés nem a látható rítusokban, hanem a belsőben van. Igen, ez is rítus, és ennek külső megjelenése az, amire az antropológus vadászik, ezen keresztül érti meg kérdéseire a válaszait, de ettől még nem a külső dolgok hozzák meg a belső harmóniát vagy éppen az érzelmi kitöréseket. Minden belülről fakad, és ez még akkor is így van, ha élnek emberek, akik a külső elvárásokra építik föl életüket.

Édesapám halála után nekünk, és mindenki másnak, akit mi vigasztaltunk, és bizony voltak sokan, egyetlen feladata van.

Élni.

A szószparkos pszichomókus Mekibácsi óta tudjuk, a drog rossz, a drog nagyon rossz, érteeeeeeem? Persze egy-két dzsóba az életben még senki nem halt bele, de egy-két dzsóval sokszor az életben már komoly problémák lehetnek. Dr. Csernus elmondja tíz percben, miért.

Gyakorlatilag azt írja Valuska László (nagy magas ember, az Index.hu impresszuma szerint a kulturális rovat vezetője egyik szerzője), hogy a Pécs Kulturális Fővárosa cím valójában egy hatalmas szopás. Úgy mond véleményt, hogy lejön néhány napra, majd megmondja a tutifrankót, böffent pár darab, amolyan Indexes szófordulatot, és uzsgyi. Le vagytok ti szarva pécsi parasztok! Arra nem is gondol a butapesti budapesti fiatalember, hogy magából csinált hülyét, nem Pécsből.

A teljes hazai sajtó, visszafogottan, vagy lelkendezve, de ünnepelte Pécset, Európa Kulturális Fővárosát. Az Index meg a pofánkba vágta: szopás az egész. Persze, ha mindenhol lelkesednek, akkor csak az Index lehet az az oldal, ahol mást modunk, mint amit elvárnának. Az öröm azonban nem elvárás, csak úgy jön. Nem kellett volna mást tennie a Valuskának, mint annyit mondani: nem épült meg ez, nem épült meg az, ilyenolyan a program, de leglább, ha én nem is, a helyiek örülnek neki. De nem ez történt.

Megkaptuk ismét azt a sznob köcsög fővárosi szöveget, amire csodálkozik a suttyó, ha azt mondjuk; na húzzá vissza az 500 metrocsilliárdot kapó nagyvárosodba. Budapest-vidék ellentét? Aligha. Csupán egy arrogáns újságíró, aki azt hiszi, pár nap alatt átlátja a helyet, ahova érkezik, aztán elküldheti az egészet az anyjába.

Hát téved.

Zúdulnak a BAMÁra, meg kommentelés lehetőségének hiányában az Index Pécsről készült videójára a „hogyafrancbagondoltátoktiezt” hozzászólások. A mi Lacink beszólt egy teljes városnak, belepiszkált abba a lecsóba, amit a maga felületességében a büdös életben nem ért, élt meg. Nem látja az EKF mindennapjait, nem érzi azt a várakozást, ami az itt élőkben nap mint nap megfogalmazódik a program iránt, mindegy, hogy az döcög-e vagy sem. (Amúgy mi megy ma jól Magyarországon?) Nem érzi, hogy mekkora a vágy a hitre, hogy basszus, mi is jók vagyunk valamire, csak meglesz ez az év, csak felépül ez-az. Pécs a béka segge alatt van bőven, alig jutott ötről a hatra, bocs, inkább egyről a kettőre az elmúlt húsz évben, és íme, végre lehet valami, amivel hosszú távra is kitalálhatja magát. Higgye el bátran mindeki, meg is teszi, így, vagy úgy, de megteszi. Nem a bármikor lebontható, újjáépíthető falakban, járdákban van a titok, hanem az itt élőkben.

Lózung? Egy túrót. Mitől volt ez a város mindig is az, ami? A rakat nemzetiségtől, az egyetemtől, attól a gógyitól, ami itt születik, a rohadt sok találkozástól, mindegy, hogy indiai származású kanadai találkozik szerb és horvát szülöktől származó magyarral, vagy a biokémiai adjuntás sejtmodellje a szociológus hallgató hálózatelméletével. Basszus, hogyan lehetne ezt megérteni, pláne átélni pár nap alatt…?

Hagyjuk most, az Index.hu jó-e vagy sem. Őszintén nem érdekel. Még az sem, hogy az is lehet, hogy a negatív hozzáállás, ami Péccsel kapcsolatban mindig is érezhető volt a portál oldalain, szerkesztői vagy „felsőbb” utasításra történt. A lényeg itt és most csupán annyi: egy meghatározó, országos internetes napilap vezetője szerzője névvel vállalta, hogy kivágja az ólaljtót, és szart kiált. Nem az alomra, hanem a jószágra.

Basszus, azért Laci, te egy rovatvezető újságíró vagy! Remélem láttad azt a húszezer embert ma a megnyitón. Ugye meggyőző. Nekünk az volt. Ha Pécsett jársz legközelebb, sok szeretettel meghívlak egy egyoldalú tortacsatára. Te ülsz, én dobok, és elfelejtjük ezt az egészet. Benne vagy?

ui.: igyekeztem amolyan indexesen írni, a sok csúnya szót ígyhát remélem mindenki megérti. bocs.

ui2.: tudtam, hogy helyesbítesz. köszi. a torta azért még áll.

ui.3: köszönöm Valuska Lászlónak, hogy privát mailben visszajelzett. (tényleg nem rovatvezető) remélem folytatjuk.

(kép átmenetileg: nol.hu. köszi)

Kedves Népek! Mivel jól elkevertem valahová az én kis mindennapi, mobiltelefonnal készített marhaság gyűjteményemet, hadd álljon itt most ebből egyetlenegy apró, megmentett ízelítő. Igen, ez amúgy tejfölös dobozba csomagolt finomszesz aromával. Ezzel (is) kívánok mindenkinek boldog új évet! BUÉK!

A nagy karácsonyi loholás, kiszáradt bejglik és csonkig égett gyertyák után nyakunkon az újév. Bármit is mondanak a jövőkutatók, csak nehezen jósolhatjuk meg, mit is hoz valójában. Ember legyen a talpán ugyanis, aki nemhogy a világ, de a saját dolgaival is tisztában van.

Nem vagyunk könnyű helyzetben. Felnőtt egy generáció, amely még anno kisdobos- és úttörőnyakkendőt kötött az iskolai ünnepségeken, ennek köszönhetően sajátos közösségi szellemben él, olyan megváltozott körülmények között, amely erre nem vevő. És maholnap szülők lesznek azok is, akik a rendszerváltó generáció gyermekei. Azoké, akik csak leváltani tudták a szocializmust, tetteikben vagy szavazataikkal nem.

Pedig sokkal nagyobb esélyekkel indulhatnánk nekik 2010-nek, ha tudnánk, kik vagyunk. Sajnos azonban nem tudjuk. Az elmúlt két évtizedben tobzódtunk a lehetőségekben, de nem éltünk velük. Mint a kisgyermek, aki nem tudja, melyik játékot válassza. Mintha nem tudnánk, melyik utat válasszuk. Túl könnyen kaptunk meg mindent.

Ha legalább néhány lövés eldördült volna a levegőbe ’89-ben, ha legalább kiderült volna, még akkor, melyik, magát ellenzékinek kikiáltó vezető jelentett katona- és művésztársairól, barátairól, ha élesen szembe tudtuk volna állítania a régit és az újat, ha nem lagymatagon, hanem fájdalmasan estünk volna át a demokrácia küszöbén, ma tudnánk, mit is akarunk, kik is vagyunk. Mert minden szülés, születés fáj. Aki nem hajlandó ezt vállalni, az nem érett meg a változásra, nincs benne annyi erő, hogy méltó legyen az újra.

Komoly tévedés, ha azt hisszük, változott volna bármi is az elmúlt években. Ugyanolyan lagymatagon, senkiházi módon fogjuk meg sorsunkat, ahogy korábban bármikor. Nincs bátor nemzeti öntudatunk, vagy ha van is, az csak politikai píár. Nincs önbecsülésünk, hacsak nem a felsőoktatásban szerzett papírkáinkat lobogtatjuk, ahogy annak idején a dzsentri a nemesi levelet. Nincs meg bennünk a képesség, hogy a bennük rejtőző kreativitást számunkra is gyümölcsöző módon kibontsuk. És ami a legfontosabb: még nem jutottunk el oda, hogy elhiggyük, saját sorunk valójában a nemzet sorsa.

A következő év komoly csalódást hoz mindannyiunk számára. Az égi magasságokban járó politikai ígéretek ugyanis csak politikai ígéretek, azaz hazugságok maradnak. A hitet kapó, majd becsapott nép pedig új lehetőséghez jut: megértheti végre, a megváltó nem létezik, és a gondviselő is csak akkor, ha magunk is akarunk és tudunk tenni a sorsunkért.

Húsz évig nem csináltunk semmit, csak ünnepeltük a rendszerváltást. Itt az ideje, ahogy a jeles napok után szokás, elmosogassuk a szennyes edényeket, leszedjük a tűlevelét hullató fenyőről a díszeket, és rendet rakjunk otthonaikban. Az ajándékot megkaptuk, ha kezdődik az év, végre használjuk is.

Mindenkinek boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új évet kívánunk!

Meghalt egy fiú, és vele halt egy illúzió. Az egyetemista lét magának való, önfeledt világát ugyanúgy darabokra tépte ugyanis a három gyilkos golyó, ahogy a 19 éves kaposvári fiú testét is. Az eddig csak elvétve előforduló öngyilkosságok után most valaki úgy gondolta más helyett dönt az életéről.

Tetszik, nem tetszik, mindenkinek szól: wake up, Neo!

Zárt egyetemista közösségünk csak belső, apró-cseprő, ám felnagyított problémákkal foglalkozott, és a kívülről ránk nehezedő nyomás sem volt más, mint a házinéni zsörtölődése, egy-két rendőrségi feljelentés: túl hangosak vagyunk. Figyelmünk sokkal inkább önmagunk és már-már hedonista életmódunk felé fordult, annak ellenére, hogy hallgatói éveink nem tartanak örökké, és egy teljesen más világ vár minket a piacon kétséges értékű diplománk kézhezvétele után.

A házibulik, egyetemi partik őrületének a múlt héttől vége. Az egy hétre elhalasztott gólyabál is inkább lesz egy első osztályú halotti tor a 30Y-al, mint hajnalig tartó rohadt nagy ritmikus társadalmi rituálé, amit az unokáinknak is emlegetni fogunk, hogyan mászott be az ágyunkba Marcsi, Piri, Jóska.

Egyik hallgatótársunk ugyanis megölte másik hallgatótársunkat. A tudat, hogy ilyen egyáltalán történhet ma Magyarországon, a Pécsi Tudományegyetemen, hosszú időre meghatározza a hangulatunkat. Idővel felejtünk ugyan, de a november 26-a lelki traumájának nyoma ott lesz mindannyiunkban. A repkedő SMS-ek, a telefonhívások: ne aggódjatok, én jól vagyok, és a döbbenet okozta lelkiállapot, egy-egy elejtett könny, vagy telifújt zsebkendő emléke örökre megmarad.

A tettre nincs mentség, a felelősség terhe azonban jóval több vállon nyugszik, mint azt elsőre gondolnánk. A politikusok együttérző nyilatkozatai mellet részükről minden más csak mellébeszélés, vagy pofátlan kampányszöveg. A hazai fegyvertartási és –viselési szabályok szigorúak, az egyetemen esetlegesen felállított kapuk és biztonsági személyzet jelenléte többet ártana, mint használna. Az egyetlen lehetséges erő, amellyel minden hasonló eset megelőzhető, nem más, mint a közösség ereje.

Ok nélkül senki sem agresszív vagy frusztrált. A megzavarodott fiú talán nem jutott volna idáig, ha környezete megfelelő érzékenységgel, figyelemmel fordult volna hozzá. Még annak ellenére is, hogy hirtelen változó elmeállapotán minden bizonnyal senki nem tudott volna segíteni, ám az ő és áldozatai esélyei nagyban javultak volna egy kis törődéssel. Túlságosan is elhatalmasodott rajtunk az individualizmus mítosza. A másság ma sajnos nem törődést, bizonyos mértékű érdeklődést, hanem elutasítást szül.

A gyilkosság estéjén több mint kétezren gyújtottak gyertyát, mécsest a tragédia színhelyén. Hétfőn országszerte emlékeztek néma csenddel halott hallgatótársunkra. A tömeg mérete, elárulja: lehet még hitünk a másikban, még mindig van erő a közösségünkben. Dékány Miklós gyógyszerészhallgató halála egyszerre volt szükségszerű, és teljesen felesleges. Szükségszerű volt, hogy kilökjön minket fásultságunkból, és felesleges volt, mert túl nagy árat fizetett, fizettünk ezért a rádöbbenésért.

Miki, nyugodj békében!