Az a büdös nagy igazság, nem szeretünk meghalni. Sem egészben, sem részben, sem egy-egy pillanatban. Pedig az emberben, abban, amit én ismerek, magamban és akiket szeretek, mind ott van az erő, amely tudja, és csak is így képes létezni, hogy egyszer majd nem lesz az általunk ismert formájában. Viszonyom a nemléthez; apám halálának története. (tovább…)

Az első húsz oldal után nem akartam tovább olvasni. Túl sok hülyeségről esett addig is szó, értelmetlen káosz volt csupán, elmebetegnek tűnő anyáról, szexmániássá fölnőtt fiúról és egy kifordult világról. Van belőle elég! – mondtam, és hagytam is a fenébe legalább két napig. Aztán valami újra azt mondatta velem, csak ötven oldalt még! És elolvastam végig. (tovább…)

Az utóbbi hetekben – köszönhető részben a blogomon olvasható alapállásnak is – több beszélgetésben is szóba került a „hogyan tovább”. E posztban nem kívánok kitérni országos közéleti kérdésekre, „csupán” személyes élményeimen keresztül próbálom ábrázolni a korosztályom számára is érzékelhető társadalmi tüneteket, illetve megfogalmazni egyfajta korosztályos kollektív életérzést. A helyzet talán nem annyira szomorú, mint ahogy e pár sorban nekiindulok, igyekszem a magam gyengélkedő optimizmusának is hangot adni.

(tovább…)