Azt mondja Szabó Gábor, a rektori konferencia elnöke, nem mellesleg a Szegedi Tudományegyetem rektora, hogy a hazai felsőoktatási intézmények nem közfeladatot látnak el. A nyilvánvaló ostobaság oka megszokott magyar történet: a képzési rendszerben a csúcsot elfoglaló intézmények vezetői nem akarnak beszélni adóforintjainkból fizetett bérükről.

Az erősen feltűnő sunnyogás nem csoda, hiszen óriási a különbség a monstre, pénznyelő állami intézmények magasságokba delegált vezetői, és a napi melós egyetemi tanársegéd vagy tudományos segédmunkatárs bére között. A „királyok” már az év első hónapjában megkeresik mindazt, amit az egyébként a jövő tudós generációjának szánt „rabszolgák” csak egy teljes év alatt, vagy néhány kirívó esetben még annyit sem. Félreértés ne essék, féltékenységből nem lehet keserű a szánk íze, mert a megérdemelt munka után járó pénz nem lehet vita tárgya. Csak az arányokkal van a baj, de ott nagyon.

Érthető, ha az állami felsőoktatási intézmények vezetői folyamatosan jajveszékelnek: alig, vagy egyáltalán nem tudják megteremteni a működéshez szükséges forrásaikat. A megoldás nem csak az ő kezükben van, a probléma rendszereredetű. A túl sok képző intézmény túlságosan lassan reagál a munkaerőpiaci követelményekre, és minderre túl sok pénzt költünk. Ennek következményeként a hallgatókért folyó küzdelemben naponta görcsbe rándul a teljes állomány gyomra, akik az örökös, általános teljesítménykényszertől és az olykor érthetetlen irányú vezetői döntésektől egyre rosszabb hangulatba kerülnek, amely csak tovább rontja az amúgy nehezen értékelhető állami felsőoktatás teljesítményét.

Ennek szellemében természetes, hogy a saját rektori, dékáni fizetésüket szándékosan elhallgató vezetők annak ellenére hallgatnak, hogy a mi adónkból kapják milliós fizetésüket. Pedig a pontos összegek nyílt titokként repkednek az intézmények folyosóin, igaz, csak halkan. A nem egyszer a professzorok helyett írt tanulmányok szerzői ugyanis kiszolgáltatottak, a tudományos berkekben zsebre tett pénzekhez képest méltatlanul alulfizetettek és napi megélhetési gondokkal küszködnek. Olyannyira, hogy a jövő tudós generációjának tagjai közül sokan csak szülői segítséggel maradnak a víz felszínén.

Méltatlan az olykor komoly egyéni teljesítményeket felmutató haza felsőoktatáshoz, hogy a rektori konferencia elnöke azzal az érvvel száll csatába Jóri András adatvédelmi biztos ellen, hogy nem egyértelmű a jogi szabályozás az egyetemi vezetők bérével kapcsolatban. A nemrég az állami szervezetek, cégek irányítóinak javadalmazását szabályozó kormányrendeletből ugyanis kimaradtak a felsőoktatásban dolgozók. Ám ha ezért nem is, a jó ízlés, a munkatársaik iránti tiszteletből, illene legalább egy olyan nyilatkozat, amelyben nem nézik hülyének az olvasóközönséget, pláne a oktató állományt.

A hazai felsőoktatási rendszer nem igazságos, és túlságosan zárt a széles nyilvánosság előtt. Nem igazságos a hallgatókkal, mert hiú reményeket kelt bennük, végzőseiben, és nem igazságos belülről sem, hiszen a jogszabályban meghatározott kereteken túl adományoz illetmény-kiegészítéseket. (És hogy a társadalom többi csoportjával szemben mennyire nem az, egy újabb írást is megérne.) Zárt, mert jellege miatt soha nem válik a társadalom mindennapjainak részévé, csak egy szűk réteg számára nyújt előnyt, és csak kevesek számára érdekes eléggé. Csöndben, egyenlőre botrányok nélkül gazdálkodhat egy-egy hazai nagyváros éves költségvetésével, intézménytől függően akár 30-50 milliárd forinttal.

ui. 2010.06.20.: milyen érdekes, hogy ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi is lesz a PTE-n